A két világ bűvös találkozása.

A Split Fiction minden szempontból az It Takes Two által kitaposott, tökéletesre csiszolt ösvényen halad tovább, így játékmenet szempontjából ismerős élményre számíthatunk: két hőst irányítva kell együttműködnünk, hogy lenyűgöző helyszíneken és kihívásokon átsegítsük egymást. A kalandot ezúttal is kizárólag kooperatív módban élhetjük át, vállvetve egy másik játékossal. Az újdonságok között szerepel a teljes cross-play támogatás, valamint visszatér a Friend’s Pass funkció is, ami lehetővé teszi, hogy elegendő legyen egyetlen példány a játékból – a másik fél ingyen csatlakozhat bármely platformról ebbe a fantasztikus élménybe.

Történetünk ezúttal két fiatal írónőről szól, akik arról álmodnak, hogy egyszer kiadják a műveiket. Ennek reményében kerülnek a Rader Publishing vállalathoz, amely egy különleges szimuláció segítségével kvázi letölti az írók elméjéből a történeteiket. A folyamat során azonban nem csupán rögzítik az elképzelt világokat – az írópalánták maguk is átélhetik saját meséiket gondolataik mélyén.

Ebbe a világba csöppen a sci-fi regényekben utazó, zárkózott és nem túl barátságos Mio, valamint az ő teljes ellentéte, a vidám és nyitott természetű Zoe, aki a fantasy műfajból merít ihletet. Ahhoz, hogy a cég számára átadhassák műveiket, egy speciális gépezet segítségével mesterséges kómába kell zuhanniuk, amely lehetővé teszi történeteik digitalizálását. Az utolsó pillanatban azonban Mio megijed a folyamattól, és egy véletlen dulakodás során belecsöppen Zoe sztázisbuborékjába. Ennek következtében az elméjük – és a bennük kavargó történetek – összekeverednek, ezzel pedig kezdetét veszi egy fantasztikus, határokon átívelő utazás.

Így sodródik egymás mellé Zoe és Mio, akik eleinte nem igazán örülnek a helyzetnek. Mindketten úgy érzik, hogy a másik beavatkozik a saját történetébe, és különben sem rajonganak egymás művészi stílusáért. Így hát nem maradnak el a szórakoztató civakodások és szellemes beszólások. A játék során fejezetenként váltakozva kalandozhatunk Zoe fantáziavilágában és Mio sci-fi univerzumában, ahol a Hazelight hagyományaihoz híven folyamatosan új játékelemek, változatos helyszínek és különféle stílusok színesítik a nagyjából 18 órás kalandot.

Álomvilág és képzelet birodalma

Általában TPS nézetből irányíthatjuk a két főhőst, de a fejlesztők minden fejezetben alaposan felforgatják a játékmenetet, és rendre bedobnak valami váratlan csavart. Nemcsak a kameranézet változik folyamatosan, hanem maga a játékműfaj is. Egyik pillanatban egy igazi retró nosztalgiabombát kapunk, amikor a klasszikus oldal- vagy felülnézetes shoot ’em up stílusban kell szétlőnünk a ránk támadó robotokat, máskor pedig egy űrhajóba pattanhatunk, hogy visszahozzuk a régi arcade élményt.

És ez még csak a kezdet! A Split Fiction olykor hirtelen kompetitív módba vált, például egy Tony Hawk’s Pro Skater-szerű légdeszkás kihívásban kell pontokat gyűjtenünk, később flippergolyóként pattogva terelhetjük egymást az akadályokon át, majd egy pillanat alatt azon kapjuk magunkat, hogy Zoe fantáziavilágában egy hatalmas bestia elől menekülünk sárkányháton – egy jelenet, amelyre még Aemond Targaryen is elismerően csettintene.

A fejlesztők ezúttal sem fogták vissza magukat a kreativitás terén – ha a fő történet elképesztő megoldásai nem döntenének le minket a lábunkról, akkor a 12 felfedezhető melléktörténet garantáltan megteszi. Ezek különálló, rövidebb szakaszok, melyek hol művészi kivitelezésükkel, hol teljesen abszurd ötleteikkel ejtenek ámulatba. Az egyik pillanatban disznóként kell átfinganunk magunkat a dagonyán, a másikban fogkrémhajú kisörlőként küzdünk meg egy rémisztő fogorvosszal a cukorka birodalmában.

A bossfightok sem maradnak el, és a fejlesztők itt is igazán elemükben voltak: minden fejezetben 2-3 nagyobb összecsapás vár ránk, ahol a legkülönfélébb ellenfelekkel kell megküzdenünk. Robotok változatos seregei, elvarázsolt kiscicák, mítikus Hydrák, vagy éppen saját gonosz énünk állja utunkat, miközben a lányok próbálnak kitörni az összekeveredett történeteik fogságából.

A Split Fiction közben tele van easter eggekkel és popkulturális utalásokkal, amelyek folyamatosan mosolyt csalnak a játékosok arcára. Egyes pályák konkrétan más játékok és filmek hangulatát idézik meg – például a Prince of Persia homokvilágát, ahol Dűne-szerű csontcápákon lovagolhatunk, de feltűnik egy Harry Potter– és Alíz Csodaországában ihletett varázsvilág, egy Elden Ring-re emlékeztető romváros, sőt, még God of War-szerű viking óriások is. Máskor csak egy-egy beszólás vagy apró melléktevékenység okoz felismerő csettintést – például amikor egy jól elrejtett Dark Souls-os bonfire-re bukkanunk.

A játék kezdetben még megosztó lehet az egyszerűbb, visszafogottabb kooperatív mechanikák és az It Takes Two-hoz képest lagymatagabb első fejezetek miatt, de idővel minden kétséget eloszlat. A Split Fiction ugyanis fejezetről fejezetre exponenciálisan nehezedik, folyamatosan új és egyre komplexebb mechanikákkal dobja fel a játékmenetet. A végére már teljes koncentrációt igényel, ahogy a koop-partnerünkkel lábujjhegyen állva, üvöltve próbáljuk összehangolni mozdulatainkat – ki, merre, mikor lőjön, ugorjon vagy bukfencezzen, hogy túljussunk a kihívásokon.

És akkor ott van a végső bossfight… egyszerűen fenomenális. Őszintén szólva nem is emlékszem, hogy valaha találkoztam volna ennyire kidolgozott és frenetikus utolsó összecsapással egy játékban. Talán a legjobb válasz az, hogy nem.

Ismét az év játéka?

A Split Fiction látványvilága egyszerűen lenyűgöző: a fantasy tájak káprázatosan megkomponáltak, míg a sci-fi világ rideg, végtelen űrje a nullgravitációs hanghatásokkal együtt egészen magával ragadó élményt nyújt. Ha nagyon szőrszálhasogatni akarnék, közelről vizsgálva egyes tereptárgyak nem mindig voltak tűélesek, de ez egyáltalán nem vont le az élményből.

Külön dicséret illeti a fejlesztőket a technikai stabilitásért: bár már hetekkel a megjelenés előtt lehetőségünk volt kipróbálni a játékot, semmilyen komolyabb hibába nem futottunk bele. Esetenként ugyan beleakadtunk egy-egy tereptárgyba, de ezeket könnyedén ki lehetett kerülni néhány ügyes ugrással.

Egyedül azt sajnáljuk, hogy a PS5-ös DualSense kontroller egyedi funkciói teljesen kihasználatlanok maradtak. Sem a beépített hangszórók, sem az adaptív ravaszok nem kaptak szerepet, pedig mekkora élmény lett volna például a giroszkópos irányítással manőverezni a sárkányok hátán!